A világ legnagyobb horderejű Mária-jelenésének története
A negyedik jelenés II. rész
Juan Diegó meghajolt úrnője előtt, jelezve, hogy megértette és elindult a város felé. Szíve hevesen vert a lelkesedéstől és a boldogságtól.
Amint a püspöki épülethez ért, a szolgák felháborodva összeszaladtak, hogy elzavarják azt a "senkiházit", aki úgy rászedte társaikat előző napi eltűnésével. Ő azonban könyörgőre fogta a dolgot, hogy most az egyszer még utoljára engedjék be és szóljanak a felséges püspök atyának. A szolgák úgy tettek, mintha nem értenék mit mond és igen durva viccelődésnek tették ki, különösen, hogy nem volt hajlandó elárulni, mi van a tilmájában. A szóváltásra többen felfigyeltek, kinyitották a kaput és körbe vették fenyegetően. Azt mondták, hogyha meg nem mutatja a dolgot, akkor ők nézik meg! Juan Diego megérezve a veszélyt, hogy végén még rángatni fogják, kissé megnyitotta köpenyét. A szolgáknak még a lélegzetük is elállt a csodás friss virágok láttán, s a kiáradó illat teljesen elbűvölte őket. Néhányan a virágok felé kaptak, hogy vegyenek belőle, de azok olyanná váltak, mintha csak hímzések vagy festések lennének a tilma felületén. Egyikük szinte megigézve nyomban elszaladt, hogy hírül vigye a püspöknek a rendkívüliséget. A szolga csak hebegett, amikor elmondta, hogy az indián aki már többször járt itt, jó ideje várakozik az udvaron.
Zumarrága azonnal kérette "azt a derék embert", aki bizonyára a jelet hozta számára, s melyre igen kíváncsi volt. Juan Diegó amint belépett nem hajtott térdet, csak mélyen meghajtotta fejét, óvatosan tartva köpenyében a virágokat. A püspöknél még két személy volt jelen, Don Sebastian Ramirez y Fuenleal, Mexikó kormányzója és Juan Gonzales, aki a legelső alkalommal is tolmácsolt.
– Kegyelmes uram – szólt az indián –, teljesítettem az ön utasítását!
Ezt követően lépésről-lépésre elmesélve a vele történteket, beleértve a virágszedés körülményeit is.
– A mennyei úrnő saját kezével rendezte el a virágokat, itt vannak – mondta.
Erre lazán elengedte tilmájának két csücskét és csodás illatár közepette a rózsák a földre hullottak. A jelenlévők és maga a püspök is döbbenten álltak, ám szemük nem a földön lévő virágokra szegeződött, hanem a tilmára, melyen láthatóvá vált Krisztus Szent Anyjának csodálatos képe. Valamennyien térdre estek, egyedül Juan Diegó állt és nem értette, hogy mi és miért történik körülötte. Félve nézett kérdőn önmagára és csodálkozva ismerte fel annak a hölgynek a pontos képmását, akivel a Tepeyac dombon négy alkalommal találkozott. Úgy érzete, hogy bizonyos tekintetben az Ég Királynője maga jött el, hogy hitelesítse az üzenetét. (Csak a 20. században igazolódott az indián ráérzésének helyessége, mivel a csodálatos képmás szemében tükröződő fények vizsgálatával igazolást nyert, hogy a Szent Szűz valóban személyesen is jelen volt, nem csak mint kép!)
Zumarrága amint felállt térdeléséből, megölelte a derék indiánt, vendégül látta éjszakára és megígérte, hogy másnap elmegy vele a megszentelődött helyre, ahol az Istenanya kérésére templomot kell építenie. Másnap Juan Diegó lovagok és papok díszkíséretében érkezett haza falujába, ahol nagybátyját – amiként a Szent Szűz ígérte – teljesen egészségesen találta. Juan Bernardinó könnyek közt újságolta, hogy bizony az Istenanya személyesen jelent meg neki, egyben elmesélve unokaöccse égi megbízatását.
A püspök, egyenlőre csak egy kisebb kápolna létesítését rendelte el, ahol a csodálatos kegyképet megtekintheti a nép. Juan Diegó a "Beszélő Sas" elmélyült imádságban élt ott, a kápolna őreként, s a lakosság szent embernek tartotta. Mindennap részt vett a Szentmisén. A püspök engedélyével hetenként háromszor is szentáldozáshoz járulhatott, ami akkoriban nagyon ritka kivételnek számított. Juan Diegó újra, meg újra, a saját nyelvükön beszélte el a kápolnát fölkereső indiánoknak a vele történt csodát. És lásd, amit nem hittek el a spanyol hódítóknak, elhitték indián testvérüknek. A Beszélő Sas, íme megszólalt és hangját egész Mexikó meghallotta és szavai, szinte sasszárnyakon emelték az őslakosságot, az Evangélium magaslataira.