Ferenc pápa: Az irgalmasság megváltoztatja a szívünket

Szeptember 10-én, szerdán délelőtt a Szent Péter téren Ferenc pápa katekézisében az egyházról mint anyáról beszélt, aki megtanít az irgalmasság útjára – tudósít a Vatikáni Rádió.

Ma szeretném egy sajátos aspektusát kiemelni anyaszentegyházunk oktató tevékenységének: azt, hogyan tanítja meg nekünk az irgalmasság műveit. Egy jó nevelő a lényegre összpontosít. Nem vész el a részletekben, hanem azt akarja átadni, ami valóban fontos, hogy gyermeke vagy neveltje megtalálja az élet értelmét és örömét. Ez az igazság. Az evangélium szerint alapvetően fontos az irgalmasság. Isten elküldte Fiát, Isten emberré lett, hogy üdvözítsen bennünket, vagyis hogy nekünk adja irgalmasságát. Jézus világosan kifejti ezt, amikor összefoglalja tanítását tanítványainak: „Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36)

Létezhet olyan keresztény, aki nem irgalmas? Nem. A keresztény szükségszerűen irgalmas, mert ez az evangélium középpontja. Ehhez a tanításhoz hűségesen az egyház ugyanezt ismétli gyermekeinek: „Legyetek irgalmasok”, mint amilyen irgalmas az Atya, mint amilyen irgalmas volt Jézus.

Az egyház tehát úgy viselkedik, mint Jézus. Nem elméleti előadásokat tart a szeretetről és az irgalmasságról. Nem terjeszt a világban egy filozófiát, a bölcsesség egy útját. Természetesen a kereszténység ezt is jelenti, de ez következményként fakad belőle. Az anyaszentegyház, mint Jézus, példájával tanít. A szavak arra szolgálnak, hogy megvilágítsák tettei jelentőségét.

Az anyaszentegyház azt tanítja, hogy adjunk enni és inni annak, aki éhezik és szomjazik, öltöztessük fel azt, aki mezítelen. És hogyan teszi mindezt? Sok szent férfi és nő példájával, akik ezt a gyakorlatban megmutatták; de teszi ezt sok-sok apuka és anyuka példájával, akik azt tanítják gyermekeiknek, hogy ami nekünk fölösleges, az hiányzik a szükséget szenvedőknek. Fontos, hogy ezt tudjuk. A legegyszerűbb keresztény családokban is mindig jelen volt a vendégszeretet szent szabálya: soha nem hiányzik egy tányér és egy ágy a szükséget szenvedőnek.

Egyszer egy anyuka elmesélte, hogy meg akarta tanítani gyermekeinek: adjanak enni az éhezőknek. Három gyermeke volt. Egy napon déltájt a papa munkahelyén dolgozott, nem volt otthon, az anyuka egyedül volt három kisgyermekével, akik 7, 5 és 4 év körüliek lehettek. Kopogtattak az ajtón, és egy férfi állt kint, aki enni kért. Az anyuka így válaszolt neki: „Várj egy kicsit.” Visszament a lakásba, és ezt mondta gyermekeinek: „Egy bácsi enni kér, mit tegyünk?” „Adjunk neki enni, anyu!” – válaszolták kórusban a gyerekek. Mindegyiknek a tányérján volt egy szelet hús sült krumplival. „Rendben van, akkor felezzétek meg mindnyájan a tányérotokon lévő húst, és adjuk oda neki!” – „Nem, anyu, ez így nem jó.” „De igen, neked kell adnod a sajátodból!” – és így ez az anyuka megtanította a gyermekeinek, hogy a sajátjukból adjanak. Ez egy szép példa, ami sokat segített nekem – mondta a pápa.

„Ezt tanítja nekünk az anyaszentegyház. És ti, sok-sok anyuka, tudjátok, mit kell tennetek, hogy megtanítsátok gyermekeiteknek: osszák meg a rászorulókkal, amijük van.

Az anyaszentegyház azt tanítja, hogy gondoskodjunk a betegekről. Hány szent férfi és nő szolgálta Jézust ilyen módon! És hány egyszerű férfi és nő valósítja meg mindennap a gyakorlatban ezt az irgalmassági cselekedetet egy kórteremben, egy idős otthonban vagy saját otthonában, egy beteg embert gondozva.

Az irgalmasság leküzd minden falat, minden korlátot, és arra késztet, hogy mindig keressük az emberek, a személyek arcát. Az irgalmasság az, ami megváltoztatja szívünket és életünket, amely megújíthat egy személyt, és megadhatja a lehetőséget számára, hogy ismét beilleszkedjen a társadalomba.

Az anyaszentegyház azt tanítja, hogy álljunk közel a magányosokhoz, azokhoz, akik magukra hagyatva halnak meg. Ezt tette Boldog Teréz anya Kalkutta utcáin; ezt tette és teszi sok-sok keresztény, aki nem fél attól, hogy megszorítsa annak a kezét, aki távozni készül ebből a világból. Ebben az esetben is az irgalmasság békét ad annak, aki távozik, és annak, aki marad. Megérezteti, hogy Isten hatalmasabb a halálnál, és ha Őbenne maradunk, akkor a végső elválás is egy „viszontlátásra!” búcsúzás. Jól megértette ezt Boldog Teréz anya.

Forrás:  Magyar Kurir (részlet)