A merénylők
Szentünknek jól esett az elismerés híre, de egyben számolni kellett neki a protestánsok egyre vadulóbb dühével is, mely már 1711. augusztusától, missziója kezdetétől fokozódott. Gyakran kapott figyelmeztetéseket, hogy merényletre készülnek ellene valamelyik utcában. Ilyenkor messze elkerülte azt a helyet. Ha mégis szembekerült a támadóival, egyszerűen leszerelte őket önfeláldozó nyugalmával és így szólott: „Én sokkal jobban kívánom a ti lelketek üdvösségét, mint ti az én vesztemet! Na, gyertek barátaim üssetek!”
E szavak hallatára képtelenné váltak a cselekvésre, csak álltak merengve, s még kardjukat sem voltak képesek hüvelyébe dugni. Ezek az emberek később is rettegve gondoltak vissza azokra a percekre és arra a szelíd tekintetre, mely megdermesztette őket. Végül maguk is kételkedtek álláspontjuk helyességében.
A székesegyházban tartott nagysikerű beszéde utáni ebédmeghívás során egy merénylő mérget kevert a levesébe. Életét csupán a gyors segítség mentette meg. Így is több héten át kegyetlenül beteg volt, élet és halál közt. Mathurin, Jean és Nicolas éjjeleken át virrasztottak, szinte haldokló 38 éves mesterük mellett. Mathurin könnyesen jegyezte meg: „Mintha előre megérezte volna, hogy a leves lesz a végzete!”. Hajdani szívós egészségét már soha nem nyerte vissza!
Még Lajos atya bátorította a három fiút: „beteg vagyok ugyan, de nem halok meg!” És valóban összeszedte magát kissé és a katonaságnál meghirdetett missziójára már el tudott menni. A szokottnál még nagyobb tömeg gyűlt össze, mert úgy vélték, hogy rendkívüli gyógyulása, rendkívüli eseményekkel kecsegtet. Ennek végeztével még a külső kerületekbe is elmerészkedett, ahol egy este a dominikánusok templomából hazafelé menet se szó, se beszéd, hirtelen irányt változtatott, s nagy kerülővel tért haza. Társai nem értették a dolgot, másnap azonban kiderült, hogy négy marcona férfi várt rá, hogy agyonverje.