Én vagyok az!
A szegények közti imádságban töltötte 1706. Karácsonyát is és az „eredmény” nem maradt el. Azok a bizonyos „kegyelmi hatások”, melyek a nép és az alsópapság ajkán legendákká formálódtak, olykor látványos igazolást is nyertek. Ilyen volt a szentünk prédikációja hatására megtért La Garaye grófi házaspár esete is, akik a környék földbirtokosaiként felajánlották gyönyörű kastélyukat szegényotthonnak, és Grignon atya útmutatásai szerint lányiskolát alapítottak, sőt az intézmények fenntartására alapítványt létesítettek.
Atyám – szólalt meg Jean, – az ember jócselekedetek gyakorlásával, hasonlóan az imához, kiesdhet-e valamit Istentől?
Nézzétek testvéreim, „a jócselekedeteknél két dolgot kell megkülönböztetnünk: az elégtételt, melyet velük nyújtunk és az érdemet, melyet általuk szerzünk! Más szóval cselekedeteink engesztelő (esdő) értékét, vagy azok érdemszerző értékét. Engesztelő és esdő értéke valamely jócselekedetnek annyiban van, amennyiben az a bűnökért eleget tesz, vagy amennyiben új kegyelmet szerez. Érdemszerző értéke vagy érdeme valamely jócselekedetünknek annyi, amennyiben a kegyelmet és az örök dicsőséget megszerzi!” – fejezte be az atya.
1707. februárjában remek hír érkezett. Leuduger atya, Kelet-Franciaország leghíresebb misszionáriusa hívta meg szentünket, hogy a Saint Brieuc és a Saint Malo egyházmegyében csatlakozzék az ő missziós csoportjához.
Ó, mióta kértem az Istent! – lelkendezett Lajos atya. – Már fiatal pap koromban vágytam, hogy csatlakozhassam hozzájuk!
Eleinte minden jól is ment a kijelölt munkaterületeken. Különösen figyelemre méltó a La Chéze községben végzett adománygyűjtést célzó lelkigyakorlata, melyet az Irgalmas Szűzanya helyi, romos kápolnájának felújítására szánt a „Leuduger-misszió”.
A romkápolnával kapcsolatban azonban közszájon forgott egy hajdani jóslat, amit Ferreri Szent Vincének tulajdonítottak. Eszerint „a kápolnát egy olyan ember fogja majdan helyreállítani, akit a Mindenható küld. Idegenként fog majd feltűnni, méltatlanul támadják, ám ő mégis el fogja érni célját…”
Grignon Lajos atya, nyitóprédikációját tömören így kezdte: „Én vagyok az!” Mondanunk sem kell, hogy jelentős pénz gyűlt össze. Szentünk elkezdhette a tervek elkészítését és a munkásokkal való megbeszéléseket. A faluban tetőfokára hágott a lelkesedés, különösen látván, hogy ez a pap személyesen is dolgozik a munkálatokon.