A templom csendes mélyén
Lehet, hogy a szüntelenül felajánlott megaláztatásaik gyümölcseként, de a szülőváros felé menet melléjük szegődött egy jó kiállású, máriás lelkű fiatalember, akit Jeannak hívtak. Az ifjú, készségesnek mutatkozott a kemény és lemondásokkal teli, az Istennek felajánlott engesztelő életre – valami olyanra –, mint amit Grignon atyáéktól látott és a missziók alkalmával.
A Montfort la Cane feletti dombon találtak egy elhagyatott, kis remetelakot a szintén romos Szent Lázár kápolnácska közelében. Szentünkön látszott, hogy tervei vannak vele, és ha az új fiú szándékai komolynak bizonyulnak, hárman már könnyebben rendbe hozhatják. Egyenlőre azonban nem maradtak ott, Dinan felé vették útjukat.
1706. Mindenszentek hűvös reggelén végre elindultak a 26 kilométernyire fekvő városka felé, melynek főplébániájára érve, épp egy papi tanácskozás közepébe csöppentek. Ennek haszna az volt, hogy Grignon atya csatlakozhatott a készülő népmisszió munkabeosztásába. Őrá bízták a gyermekek és a helyi katonaság oktatását. Ám Ő ezen felül rendre látogatta a város elesettjeit is, amint már szokása volt.
Az emberek errefelé is egyre többet kezdtek beszélni a montforti misszionárius személyéhez fűződő csodákról. Híre kelt, hogy csodálatos kenyérszaporítással megvendégelt vagy fél-falunyi szegényt.
Egy asszonynak – akit feloldozott tévelygéseiből –, sokáig ragyogott a tekintete. Az pedig, hogy betegeket gyógyított, egyenesen hiszterizálta a tömegeket. És épp ez, mely egyre gyakoribb elvonulásra késztette szentünket. Mindenáron igyekezett távol tartani magát a dicsőségtől, s ezért még több sanyargatást és penitenciát rótt magára. Részint, hogy önfegyelmet merítsen, másrészt pedig, hogy több kegyelmet esdjen ki Istentől a lelkek javára. Ez azonban szentünknek sem sikerült mindig, mert az embereknél sajnos gyakran más az elmélet és más a gyakorlat!
Egy estébe nyúló misszióból hazatérőben az egyik sikátor zugában egy nyöszörgő, kar nélküli leprásra lettek figyelmesek.
„Uram, Jézus!” – sóhajtotta Lajos atya és a szerencsétlent karba véve, nyomban visszatért előadásuk előző színhelyére. Zörgettek, de a gazdag ház tölgyfa kapuja zárva maradt.
Ó, mennyire figyelték az Úr Igéit, melyet tolmácsoltam nekik jó példákkal! Ó, mennyire fogadkoztak, hogy ezentúl…! – kesergett az atya, majd indulatosan így kiáltott:
Nyissátok ki Jézus Krisztusnak! – de semmi életjel sem mutatkozott. A ház olyan volt, mint egy „meszelt sír”!
A nyomorultat haza vitték szállásukra és egész éjjel virrasztottak felette, míg Grignon atya karjaiban ki nem lehelte lelkét.
Jellemző példa volt ez, úgy egyes emberek magatartására, mint szentünk hozzáállására. Az emberi roncsban is, – mint minden szenvedőben – Urát, Jézust látta!
A Dinan-i misszió – miként máshol is – nem csak „lelki malasztot” adott a rászorulóknak, hanem a Lajos atya ügyes szervezésében itt-ott beindított leveskonyhák sok szegénynek biztosítottak forró „testi” segítséget is!
Az erőt, melyre folyamatosan szükségük volt, reggelente „szerezték” be. A hajnali misék után hosszasan üldögéltek a templom csendes mélyén.