Az édesanya levese
Annak ellenére, hogy az atya idős szülein kívül még a pap nagybácsi is Rennes-ben lakott, mégis a Kálvária plébánián szálltak meg.
A helyi papság meghívásai folytán két hét zsúfolásig volt missziós munkával. Szentünk megállás nélkül prédikálhatott a templomokban és a város két szemináriumában. Mathurin, aki mindenhol képecskék és a maguk kötötte rózsafüzérek árusításával volt elfoglalva, olyan jól érezte magát, hogy örökre ott maradt volna. Sejtette azonban, hogy mestere úgyis nyugtalan marad mindvégig életében, míg meg nem nyugszik Üdvözítő Istenében.
A Grignon szülőknél tett látogatásaik minduntalan rövidkének bizonyultak. Bár idejük valóban szűkösen volt, ám Lajos atyában mintha lett volna valami szándékos lemondás. Pedig az öregek mindannyiszor kitörő örömmel fogadták őket, s Grignon mama hajlott, öreges-fájós dereka ellenére gyorsan el tudta készíteni fia kedvenc levesét, melyre Lajos atya meg is jegyezte az asztalnál:
– Ezt a levest senki sem tudja ilyen jól elkészíteni, mint Édesanyám!
– Ó, kisfiam! Pedig hányszor volt, hogy ezt ettük napokig! – sóhajtott a mama. – Szedjél még fiacskám!
– Tudja meg Édesanyám, hogy ez a csodás íz mindig a földi életem boldog emléke marad, ön pedig drága Anyám…, Ön pedig az én földi mennyországom…! – szólt Lajos atya és majdnem könny szökött a szemébe.
– Ugyan már fiam! – vágott közbe az eddig hallgató apa. – Hol vagy te még az emlékezésektől! Fiatalember vagy még, bár kissé nyúzott. Persze nem kellene annyit vállalnod. Van még rajtad kívül pap éppen elég!
Az édesapa „fonákul felfogott” megjegyzése a régi időket idézte. Szentünk azonban forrón megölelte apját, de hajlotthátú, ősz édesanyjával – akihez kissé le kellett hajolnia –, alig tudták elereszteni egymást. Szedelőzködtek, s a hosszas, ígérgetésekkel teli, nehéz búcsú percei lassan akartak elmúlni.
