Mont Saint Michele
1706. szeptember 25-e volt, mikor Angers felé vették útjukat, gyalog, amint náluk már szokásban volt. Harmadnap kora délutánján már messziről megérezték a sós tengeri szél illatát. Mikor aztán először pillantották meg a végeláthatatlan óceánt, a fiúnak könnybe lábadt a szeme. A szűnni nem akaró, a fövenyt szüntelenül ostromló tajtékok, a végtelenség és az emberi kicsinység érzetét keltette bennük. A szemből fújó tengeri szélben, Mathurin csak hebegni tudott, nagy nehezen azonban kiszüremkedett torkán az áhítat: „Tenger neve Mária!” – és mintha hallotta volna a hullámok ismétlős válaszát: „…Jézus az Ő Szent Fia.., Jézus az Ő Szent Fia..!” Mintha Lajos atya is hallotta volna, nagyot nyelt, s a markában szorongatott parti homokot szórva, szélnek eresztette, mely csillogón tűnt el a semmibe. Ekkor végre ő is megszólalt kissé aggodalmaskodva:
– Mennünk kell, ha többé-kevésbé száraz lábbal akarunk átjutni a szigetre, mert lassan jön a dagály! – s hosszú fekete haját arcába csapta a szél.
– Atyám! – szólt a fiú –, végülis ez sziget vagy sem, hiszen nem vagyunk mi Mózes!?
Lajos atya jót derült az egyébként logikus felvetésen és ekként válaszolt:
Úgy mondják, hogy 1300 éve sziget, mivel akkor süllyedt meg s most is csak dagálykor veszi körül a tenger. Különben egy kis szerencsével járható egy kicsiny földsáv. Egyébként, azelőtt pogány temetkezőhely volt, de misztikuma nem ebből ered, hanem Avranches püspökének, Szent Aubert éjszakai látomásaiból. Neki ugyanis álmában többször megjelent Szent Mihály arkangyal kérve, hogy építsen kápolnát a szigetre. A püspök még másodjára sem hitt az álombéli jelenésnek, míg az Angyal harmadszorra fejen nem koppintotta!
– Jellemző! – mondta kuncogva Mathurin.
Az atya kissé rosszallóan nézett rá de megrovására már nem került sor, mivel átértek a két kilométeres gázlón. A jó bencés barátok kitörő örömmel fogadták a vándorokat és a szeptember 29-i ünnepi misén, Grignon atya volt a főcelebráns.
Tizenöt napig maradtak a bencés kolostorban és mindkettőjükre maradandó hatással volt az ódon erőd valóban misztikus légköre.
Grignon atya missziójára naponta nagyobb csoportok jöttek a szárazföldről is. Az atyáék végülis egy rozoga halászbárkán távoztak a szigetről. A fiú viccesen meg is jegyezte: „na, így legalább nem néznek bennünket kalóznak!” Szentünk, mosolyogva csak ennyit szólt:
– A kalózok majd jönnek fiam, mi viszont máris indulunk Rennes-be de előbb betérünk még Montfort-ba, onnan pedig Dinan-ba.
Mathurin egy szót sem értett mestere megjegyzéséből, különösen, ami a kalózokat illette. Bár alaposan benne voltak az esős őszben, mégis örült. Elindultak.