A kommunisták gyalázatos terve
A Regnum Marianum temploma viszonylagos épségben vészelte át az ostromot, az idők változásával azonban, egyre sorakoztak a közösség számára baljós jelek. .jpg)
1948-ban Csiszér Ferenc atya egyik napról a másikra eltűnt. Mint később kiderült az Andrássy út 60-ba vitték, ahol érdekesmód "bevallotta", hogy belga kém és ezért 5 évre elítélték. Újabb gondokat okozott, hogy a Regnum közössége színre vitte James F. Coopernek – a Nagy indiánkönyv írójának – egy 1828-ban írott, „A vörös kalóz” című művét, melynek plakátjait a hatalom provokációnak minősítette. (Az ügy korra jellemző sajátossága, hogy a bíróság által kiszabott pénzbüntetés és szabadságvesztés mértékét már az ítélethirdetést megelőző napon lehozta a Népszava.)
A Regnum közössége azonban arra aligha számított, hogy a Városligetben felépített templomuktól is megfosztják őket. A negyvenes évek végén kezdett körvonalazódni ugyanis a pártnak az az elképzelése, hogy a Városligetből a Dózsa György út mentén a Műcsarnok és az Ajtósi Dürer sor között 20-25 méter széles sávot lecsípve alakítsák ki a hitlerista típusú demonstratív állami ünnepségek felvonulási terét. Ebbe a sávba esett bele a templom, valamint az Erzsébetvárosi Színkör szecessziós, a neves Vágó-fivérek tervezte színháza, hasonlóképp a külső-erzsébetvárosi villamosvonalak Aréna úti végállomása.
És lám, 1951. június vége felé megjelent egy pársoros cikk, mely arról számolt be, hogy Sztálin szobrának felállításával kapcsolatban szükségessé válik a Városliget átrendezése. Akkor már mindenki rosszat sejtett. De bizonyosat még senki sem tudott. 
Rémhírek kaptak lábra: ,,lebontják a templomot'', mások "könyvtár lesz belőle" stb. stb. Amint az már történni szokott, mindenki beszélt, ám senki sem tudott semmi biztosat. 1951. június 22-én a város tanácsa először a templom plébánosát hívatta és közölte vele, hogy a templomot le fogják bontani. Az érseki helynök tanácsára a dolgot titokban tartották, mivel a bontást csak szeptemberben szándékoztak elkezdeni. Június első felében hivatalos írás érkezett Tóth János plébánoshoz, mely a templom kiürítését rendelte el, mivel augusztus 1-én megkezdődik a bontás. Mikor a sok rémhír valónak bizonyult, nem akarta elhinni senki, hogy a háború után teljesen rendbe hozott templomot lebontják! Az első megdöbbenést legyűrve, sokan siettek a templomhoz, és nap mint nap ezernyi ember kérdezgette "Igaz, hogy lebontják a templomot?", az arcokon azonban még mindig ült némi remény, hogy ez nem lehet való.
De a válasz úgy hangzott: "Igen!"
A regnumi atyák Esztergomhoz fordultak panaszaikkal, ahol többek visszaemlékezései szerint parázs viták voltak Hamvas Endre püspök és Marosán György, a pártbizottság első titkára között, nem mellőzve az olyan kifejezéseket sem, mint „csirkefogó” vagy „gazember”. E viták eredményeképpen Marosán ígéretet tett arra, hogy a bontási anyagot az egyház rendelkezésére fogják bocsátani, illetve hogy csereingatlant biztosítanak. Ebből mindössze annyi valósult meg, hogy 1957-ben megkapták a Damjanich utca 52-es számú ház pincéjének egy részét (vagyis 6 évre rá!).
A templomot 20 éves fennállása óta sem ennyi ember még nem kereste fel, sem ennyi könnyes arcot nem látott. A 20 év alatt mégsem volt olyan szomorú nap egy sem, mint az utolsó hetek napjai. Úgy építették ezt a templomot, hogy évszázadokig hirdesse a Mária-tisztelő magyarság élni akarását. Úgy emelték, hogy ez az ajándék Magyarország Királynőjének.
1951. július 29-én, vasárnap volt az utolsó ünnepi mise. Este 6-kor már tömve volt a templom és a hatalmas kórus is. Pedig még egy óra volt hátra a mise kezdetéig. A hívek egész délután énekeltek, imádkoztak és sírtak. Nem csupán nők, de meglett férfiak is könnyeztek. A Magna Domina Hungarorum templom ilyet még nem látott. De nem is látott más magyar templom sem ehhez hasonlót. A visszaemlékezések szerint a mise után alig lehetett kiterelni a zokogó híveket.
Július 29-én, vasárnap este pontosan 7 órakor csendült meg utoljára a misét jelző csengő. Mintegy 25 ministráns kíséretében megjelent Dr. Tóth János plébános az oltárhoz vonult, hogy utoljára mutassa be templomában a mi urunk Jézus Krisztus Szent Áldozatát. A templom zsúfolásig meg volt telve bánkódó, de mégsem megtört szívű hívekkel. Ezek ajkán felcsendült a "Boldogasszony édes" éneke és bizonyára el is jutott oda, ahova küldték! A nagy áhítattal szálló énekben itt is ott is sírás hallatszott. Könnyes szemek néztek körül és megállapodtak a kitett Oltáriszentségen. Evangéliumkor az egyik káplán felment a szószékre és felolvasta a Fővárosi Tanács határozatát, valamint a plébános vigasztaló szavait. A hívek hallgatták, amit a pap olvasott. Sírtak és tudomásul vették, hogy a Dózsa György út 90 méterre való kiszélesítése miatt bontják le a templomot. És ez az a 90 méter szélesség annyira fontos volt, hogy az 1929. évi XXX. tc. 56.§-a értelmében fellebbezésnek helyet sem adtak! És még nyomaiban sem volt kimutatható, a "demokrácia", a "vallásszabadság", az "emberi jogok", na meg a "törvényesség"? Ezzel szemben nagyon is érezhető volt a "tűzvörös sárkány" görcsös akarata, hogy farkával lesöpörje az "ég csillagainak" egyikét a Magyarok Nagyasszonyának tündöklő Templomát! (vö. Jel 12,3-4)
