Máriás papok kellenek
Még tartott a tél, s a Kálvária keresztjein meghúzódó jeges hó ragyogott a februári napsütésben, miként ragyogtak a szemek is Lajos atya elmélkedését követően. Hideg volt ugyan, de nem fáztak, mert szívükben valami új tűz égett, az isteni szeretet lángja.
1704. március első napjaiban Grignon atya megállapíthatta, hogy a remeték közti munkája a Szűzanyának köszönhetően befejeződött. Elment hát az érsekségre, de a párizsi bíboros hosszabb időre elutazott. Így nem maradt más hátra, mint visszatérni a lépcsőzugba, ahol átértékelte az eltöltött heteket, hálát adva Istennek a megnyugtató eredményért. A legmélyebb benyomást Lajos atyára a Mont Valerien hegyi gyönyörű Kálvária tette. Így gondolkodott: – Ó mennyire szüksége lenne a lelkeknek erre a szemlélődésre.., a Keresztútra melyet nem járhatnak, a Kálváriára melyet nem szemlélhetnek! Csodálkozhatunk-e azon – sóhajtotta fájdalmasan –, ha a nép megtévesztő eszmék áldozatául esik! Itt van például a „tiszteletteljes hallgatás jogosultsága a gyóntatószékben”, itt van a szentáldozástól való tartózkodás hirdetése, és itt van a Mária-tisztelet félresöprése..! Ó, mennyi eretnekség és újabb mély sebek Krisztus Testén…!
Istenem, megszakad a szívem! Mennyire de mennyire elkelne mindenütt egy-egy ilyen Kálvária, melyhez zarándokolhatnának a családok! Körmenetek indulhatnának a papság vezetésével elmélkedve Krisztus kínszenvedéséről, az Édesanya fájdalmáról, hogy lelkierőt meríthessenek a mindennapok testi-lelki küzdelmeihez... Ha én egyszer missziós lehetnék, ilyen Kálváriákat állítanék fel mindenütt! – sóhajtozta könnyek közt.
Ó, a terveim, melyek csak tervek maradnak! Mert nemcsak a Bölcsesség Leányainak jövője bizonytalan, de még inkább a missziós férfi rendé, melyhez papi segítség kellene!
Lajos atya 1704. tavasza végén a párizsi Szentlélek Szemináriumban meglátogatta régi barátját Poullart Claude des Places spirituálist, akitől kispapokat remélt a végzősök közül. Túl a baráti gesztusokon, atyának keményen kellett érvelnie az általa elképzelt Mária Társasága missziós rend halaszthatatlan szüksége mellett.
Hát nem látod barátom – érvelt Lajos atya –, „hogy a gonoszság elárasztja a földet, és még azokat is magával sodorja, akik Isten szolgáinak hívják magukat? Papok kellenek! Papok, akik szabadok az Úrban, akik elszakadnak a test kötelékétől, világias barátaiktól, minden evilági gondtól és még saját akaratuktól is! Jézus Szíve szerinti emberek, akik önzetlenül megteszik akaratát, legyőzik ellenségeit, akárcsak Dávid tette. A kereszt lesz a botjuk, és a rózsafüzér a parittyájuk.
Lelkek, akik a földi dolgok fölé emelkednek, akik szabadon mozognak, amerre csak a Lélek indítja őket. Ezek lennének azok, akiket a próféták előre láttak, amikor kérdezték: ’Kik ezek, akik felhőként szállnak?’ Emberek, akik mindig készen állnak engedelmeskedni Istennek és elöljárójuknak, mint Sámuel: ’Kész vagyok!’
Ők Szűz Máriának, Isten anyjának igazi gyermekei, akiket az Ő szeretete fogant és szült, akiket Ő táplál és nevel, és az Ő kegyelmei gazdagítanak. Ők a Boldogságos Szűz igazi szolgái lennének, akik Szent Domonkosként járnának föl s alá a világon, az Evangéliummal és a Rózsafüzérrel fölfegyverkezve. Világító fények lennének a sötét világban. És Szűz Mária igaz tisztelete által, mely bensőséges, de külsőleg is megnyilvánul, bölcs és nem tudatlan, szent, de nem beképzelt. Amerre csak mennek, össze fogják törni az őskígyó fejét, hogy beteljesedjék a reá kimondott átok. Ezeket a papokat, akiket a Szentlélek képez ki hűséges jegyese által, előkészítik és felállítják majd a Szentlélek uralmát szeretetben és igazságban. Aki tiszta szeretetének lángjával megsemmisíti majd a szakadásokat és a bálványimádást!”* – érvelt átszellemülten Grignon atya.
A spirituális szinte megkönnyezte sokat szenvedett barátja lelkesedését, de nem biztatta sokkal: „ezek a fiatalok aligha vállalkoznak ilyen misszióra, de megpróbálok beszélni velük!” – válaszolta.
Grignon Lajos atya keserűen ment haza, de a csapások még nem értek véget. Mikor benézett a jezsuitákhoz ott egy neki címzett levél várta, melyet a Poitiers-i Szegényház lakói küldtek visszatéréséért könyörögve. Az írás tudatta, hogy még a Bölcsesség Leányai közösségét is feloszlatták, Mária Lujza nővérnek pedig a Miasszonyunk Lányaihoz kellett költöznie Chatelieraultba.