Hívás és hivatás 2
Sajnos, az új Poitiersi püspök nem nézte jó szemmel szentünknek a Máriás néplélekre alapozó kórházi és hivatást segítő tevékenységét. Ismét el kellett hagynia a szegényházat és a baj ezúttal sem járt egyedül! Röviddel azután, hogy Mária Lujza megtette első felajánlását Égi Édesanyjának, Lajos atya, a Párizsban élő húga, Guyonne Louise anyagi gondjairól értesült, aki egy baráti családnál lakhatott, de a továbbiakban nem kívánták megadni ezt a kedvezményt. A szegények közt is a legszegényebb papfivérnek kellett valahogy gondoskodni róla.
A több hónapos párizsi tartózkodás eredményeként, Lajos atyának sikerült húgocskáját elhelyezni a Rambervillers-i Örökimádó Rend zárdájába. Végül, öt hónapos – igen nagy megpróbáltatásokkal teli – távollét után gyalog visszatért Poitiersbe. Épp jókor, mert 1703. januárjában Mária Lujza kihallgatást kért a püspöktől (Jean-Claude de La Poype de Vertrieu), hogy beleegyezését kérje örökfogadalmi szándékára. A püspök kétkedett, hogy a nagynevű Trichet család leánya képes lenne a Bölcsesség Csoport tagjaként élni, de látva a lány őszinte elhatározottságát, engedélyezte a fogadalmat és a beöltözést.
Lajos atya tanácsára a nővér beöltözése 1703. február 2-án meg is történt, jóllehet még egyházilag el nem fogadott szerzetesrend tagjaként. Ám, Jézus segítőtársának lenni az mégiscsak szolgálat, és ez elegendő volt a szerzetesi nevén most már Jézusról nevezett Mária Lujza nővérnek. Pedig – tegyük hozzá –, édesanyja majdnem kitagadta leányát, sőt panaszra ment a püspökhöz, hogy ne engedélyezze a „kéziszőttes rongyok” viselését! A püspökatya azonban nagy türelemmel felvilágosította Madame Trichet:
− Asszonyom, legyen hálás az Istennek, hogy szerzetesi hivatást adott a lányának. Ha ő ezt nem fogadná el vagy ön megakadályozná ebben, biztosra veheti, hogy boldogtalan lenne egész életében. Hasonlóképp járna ha férjhez menés helyett inkább apácának állna be, mert a hivatás a fontos! És úgy néz ki, hogy leánya megtalálta! Ne feledje továbbá, hogy ezáltal lánya már nem önhöz, hanem csak Istenhez tartozik!
A főpásztori szavak bátorítást adtak Mária Lujza nővérnek, de legalább ennyi ráfért volna lelkiatyjára is, aki korántsem kapott biztató eligazítást püspökétől. 1703. áprilisa volt és immáron tizenhét hónapot töltött el a Szegényház ügyeivel, bár kénytelen volt ez idő alatt kétszer is megszakítani. A püspök, bár elismerte szentünk kiváló szervezőkészségét, megköszönte eddigi munkáját – baráti gesztussal hozzátéve –, ha erre jár, szívesen látják. Furcsa volt ezt hallani, különösen, hogy szavaiból kiérződött, valójában az atya tanításával, lelkipásztori ténykedésével nincs megelégedve (legalábbis tanácsadóinak információi alapján), azzal a bensőséges Istenember kapcsolattal, melyet a tiszta Máriatisztelet által valósított meg. Mint pusmogták: „Így túl ’családias’ Istennel a kapcsolat, melyre mi emberek nem lehetünk méltók!” Sajnos ez a felfogás erősen „janzeni” volt, nagy lelki kárára a kórház Istenre szomjazó szegényeinek.
Grignon atya engedelmesen elbúcsúzott tehát Mária Lujzától és gondozottjaitól és 195 km-es gyaloglással újból Párizsba ment. Elhatározta, hogy ott a Páli Szent Vince által elsőként alapított „Salpêtrière” nevű 
szegényház szolgálatába lép, mint káplán és általános munkaerő. Ötezer szegényt gondoztak itt közköltségen.
