A hordozás (folytatás)
Temetés. Csak álltam a ravatalnál és nem jött rám a sírás megenyhülést adó terhe. A múlt képei virrasztottak felettem.
A szép anyám akiért rajongtam, aki gyermekkorom tündére volt. Hol láttam, hol nem láttam. Aki után mindig sóvárogtam. Ha otthon aludt, ágyába feküdtem és illatát szívtam magamba. Velem volt hangja, szavai egész nap és az illat, ami körüllengte.
Aztán a betegségek évei. Nem tudtam jól kezelni, nem mertem jól hozzáállni. Nem értettem őt, miért nem szeret annyira engem, hogy velem maradjon? Miért nincs otthon mindig – merre jár, kire gondol?
Kórházak. Szanatóriumok. Küzdelmek, kilátástalanság. Önvád.
Apám mellettem állt, másik oldalon férjem, kisfiam kezemet fogva előttem. Édesanyám egy másik világban már biztosan könyörög értem. Ebben bíztam, ezt reméltem.
A nyolcadik hónap elején ismét nagyon rosszul lettem, remegések törtek rám, kisebb görcsök és ájulásszerű állapotokba kerültem. Bent tartottak az Anyavédőben és megfigyeltek, de nem találtak újabbat, csupán azt, hogy a baba retardációban (azaz visszafejlődésben) van, amit az orvosok nem értettek. Nem találták meg az okát.
Egyik este vérezni kezdtem, úgy éreztem, meghalok. Ezekben a percekben átadtam életemet Istennek, történjék minden úgy, ahogyan akarja: ha meg kell halni, akkor meghalok.
Amint mindezt végig gondoltam, különös érzés fogott el. Mintha Valaki figyelt volna, homályosan egy szempárt láttam magam fölött, amint gondosan szemlél engem. Szerető szempár volt.
Ez a Valaki lelkem mélyén ezt súgta nekem:
„Már nem csak magadért vagy felelős, hanem egy új életért. Menj, és szólj az orvosnak!”
Az erős késztetés nőtt és nőtt és ekkor felkeltem, szóltam a nővérnek, hogy vérzem. A nővér felvitt az osztályra, ahol éppen az az adjunktus volt ügyeletben, aki semmit se értett az állapotomból és ironikus modorával gátolta közlékenységemet. Megvizsgált és elkomolyodott. A következőket mondta:
– Nézze asszonyom, a baba retardációban van, nem fejlődik. Nem tudjuk mi az oka. Túl kicsike és ha megműtjük, nem biztos, hogy életképes lesz. Ezért várnánk a műtéttel. Nem tudjuk, mit tegyünk. – hangjából valamilyen bizonytalan félelmet véltem kihallani.
Hasonló komolysággal, de erős határozottsággal és sztoikus nyugalommal így válaszoltam:
– Adjunktus úr! Én szóltam. A többi az önök dolga.
Éppen kezét mosta, hátrakapta a fejét és rám meredt. Majd rövid csend után kimondta a döntő szót:
– Szólok a főorvosnőnek, hogy jöjjön be. Előkészítjük a műtétre. – és szólt a nővérnek.
Bejött az orvosnőm.
– Klára, mi a baj, mit érez? – kérdezte aggódó arccal.
– Főorvosnő, úgy érzem, a baba haldoklik. Mintha fuldokolna. – válaszoltam sírással küszködve.
Komolyan nézett rám. Megszokta, hogy mindig őszinte vagyok, de soha nem jajgatok, nem sírok, nem panaszkodom. Tudta, hogyha ezt mondom, annak komoly, nyomós oka van.
– Klára, én hiszek magának. Nem várunk tovább!
Megkérdezték, mi lesz a baba neve? Mondtam: Sára.
– És ha kisfiú? – kérdezték.
– Kislány lesz! – erre kimosolyogtak. Be kellett diktálnom egy fiú nevet is.
Arra a napra előzőleg magzatvíz vizsgálatot jegyeztek elő. Semmit sem tudtam arról, milyen veszélyeket rejt ez magában. A vérzés azonban meggátolta az orvos terveit.
A műtét előtt még sikerült telefonon elérnem férjemet, s mivel ő is szívbeteg, hogy ne izguljon nagyon, csak annyit mondtam, hogy egy magzatvíz-vizsgálat lesz, de nagyon kértem, siessen be mielőbb.
Ezután kaptam egy nyugtató injekciót, majd szólítottak és bekísértek egy hideg folyosón a műtőbe.
Zöld csempék – rideg, enyhén zöld falak. Fáztam.
Nem féltem!