A hordozás (folytatás)
Harmadik hónapot betöltöttem, amikor ismét álmot láttam.
Egy szép kert belső terében álltam, nyitott oszlopcsarnok közepén. Egyedül voltam, mégsem éreztem, hogy egymagamban vagyok. Olyan érzésem volt, mintha sokan lennének ott, de senkit sem láttam. Szemem előtt egy nagy fényes üvegszerű gömb volt, ahonnan egy gyermekhangocska szólt hozzám. Valamit közölt velem, amire sajnos felébredésem után nem emlékeztem. Tudtam, hogy fontos a tartalma, próbáltam felidézni, de nem sikerült.
Amikor a gyermek befejezte mondanivalóját, bátortalanul így szóltam hozzá:.gif)
– Szabad megkérdeznem, kisfiú vagy-e vagy kislány?
Egy pillanatnyi csend után egy öntudatos, határozott választ hallottam:
– Lány vagyok, édesanyám!
Szívemet valamilyen édes érzés hatotta át, elmondhatatlan és leírhatatlan. Felébredtem. Könnyekre fakadtam. Férjem is akkor ébredt.
– Képzeld, a babáról álmodtam! – mondtam neki örömtől sugárzó arccal.
– Én is! – kiáltott fel férjem – A pólyázón volt egy fekete hajú kisbaba, pelenkáztam! De nem láttam, kislány-e vagy kisfiú?
– Lány! Ő egy lány! – mondtam meghatott, könnyes szemmel. – Egymás nyakába borultunk és mindketten elsírtuk magunkat.
Gyermekünk bejelentkezett nálunk! Ez volt az ő első köszöntése. Ma sem értem, miért kérdeztem rá a nemére akkora tisztelettel? Talán egy Élet megszületése váltotta ki a tiszteletet bennem?
Még bejártam dolgozni, emlékszem, az álomtól fogva minden nap beszéltem hozzá, dédelgettem. Nem egyszer ültem munkahelyemen mosolyogva és arra a határozott, bátor hangocskára gondoltam, aki szólt hozzám. Ilyenkor könnyes lett a szemem. Ott csengett a szívemben, s hallani véltem őt újra meg újra.
Tény, hogy komoly lélek lesz a lányom, egy jellem, egy egyéniség – és úgy véltem, hogy Isten feladattal bízta meg őt.
A negyedik hónap elején abbahagytam munkámat, kicsit sajnáltam is, mert szerettem amit csináltam. Fizikailag azonban kíméletre szorultam – veszélyeztetett terhesként.
Orvost kezdtem keresni.
Az Üllői úti klinikára küldött egy barátnőm, az osztály szép, rendezett volt, az orvos figyelmes és udvarias. Mégis belül úgy éreztem, ez a hely nem nekünk való. Itt meghalnánk. Végül az Anyavédő Központba mentem el, ahová egy másik barátnőm ajánlott be, gyermekeit ott szülte.
Az orvosnő szimpatikus volt, de a környezet kissé lehangoló, a kórház nem volt se szép, se oly rendezett mint a klinika. A szívemben mintha egy hang szólalt volna meg: „Itt sok szenvedés vár rátok, de megmenekülhettek.”
Így aztán maradtam.
Mobilis, aktív egyéniségemnél fogva nehezen bírtak velem, sokat jöttem-mentem, intézkedtem, s hogy a baba mindennel el legyen látva, tettem-vettem, pakoltam-rámoltam és rendeztem, egyszóval keveset pihentem.
Már a 7. hónapban jártam, amikor fokozódtak folyamatos rosszulléteim. Orvosnőm úgy döntött, hogy kórházba kell feküdnöm.
Akkoriban még nem kaptunk konkrétan mutatkozó ultrahang felvételeket a magzat neméről sem, így csak annyit láttak, hogy a baba kisebb a kelleténél, s hogy nem fejlődik rendesen.
Néhány nap után kikönyörögtem magam a kórházból és megígértem, hogy pihenek és jelentkezem a kért időpontban.
Egyik nap este nagyon rosszul lettem mosogatás közben, azt hittem meghalok. Esett a hó. Azóta is hóesés előtt minden esetben rosszul vagyok. Rossz érzés kerített hatalmába. Anyám jutott eszembe. Másnap táviratot kaptam vidékről, rövid közléssel: "édesanyád meghalt éjszaka keringési szívelégtelenségben".
Leestem a fotelba, s csak néztem a táviratot. Uram, nem tudtam mellette lenni! S a bűntudat úgy zuhant rám, mint egy nagy viharban letört faág... (folyt. köv!)
