1. Álmok
Lakásunkban minden a feje tetején állt, parkettát cseréltek. Csak kempingágyon tudtunk aludni a hallban, de nem hagyhattuk magára a lakást, sem a munkásokat. Én abban az évben még kórházban dolgoztam, halálos fáradtan mentem be kora reggel, de amikor a betegekkel kellett törődnöm, feléledtem. Mindig szerettem a betegeket.
Ugyan már szeptember volt, de kései nyárként meleg, majdnem hőség árasztotta el a fővárost.
Estére férjemmel együtt csak bezuhantunk az ágyba. Mélyen és azonnal elaludtam azon az éjjelen. Ekkor lepett meg az álom, olyan álom, amire véletlenül se mertem volna gondolni.
Álmomban ott jártam, ahol gyermekkoromat töltöttem, ahonnan sohase kívánkoztam volna elmenni, ahol boldog voltam és védettségben éltem jóságos nagyszüleim szeretetében. Mindig vissza-visszakívánkoztam a kényszerűségben elhagyott helyre, aminek örömét nagymama gyorsan lefolyó betegsége, majd halála oltotta ki. 13 éves voltam akkor. A halál eltiporta gyermekkoromat és az többé soha nem tért vissza. Szüleim 3 éves koromban váltak el, nagyszüleim neveltek – életem tehát 13 éves koromban gyökereiben megváltozott.
Álmomban a régi-kedves utcában jártam, egy ismerős családdal beszélgettem. Kiabálást hallottam, kirohantam az utcára, ahol már össze-vissza futkostak a lakók: ”tűz van, tűz van!” hallottam mindenhonnan és láttam a szaladgálást, a vödröket.
Az égre néztem, ahol pirosas-rózsaszínes lángnyelvek csaptak fel és közöttük az egész eget betöltően egy hatalmas, szépséges Madonna állt, karján egy mezítelen kisgyermekkel. Lenyűgözve álltam, meg sem bírtam mozdulni. A gyermek komoly tekintettel lefelé nézett, egyenesen rám. A Madonna szeme csukva volt. Elmerültnek és fenségesnek láttam.
Senki emberfia nem tudná lefesteni, vagy szoborba önteni szépségét. Ruhája enyhén rózsaszín, fejét is beborító köntöse királykék volt, melyből kissé kilátszott sötét, feketébe hajló haja.
Istenem, csak láthatnám a szemét! – gondoltam. S amint gondoltam, már ki is nyitotta szemeit, és rám tekintett. Gyönyörűséges, mélykék, bársonyos, mandulavágású szemei voltak – Isten végtelen szeretete ragyogott benne.
Ha kicsit is szeret – gondoltam – rám mosolyog, és ebben a pillanatban szelíden elmosolyodott.
Felébredtem. Inkább úgy mondanám, magamhoz tértem. Egész testemben remegtem. Extatikus állapotban lehettem. Feltartóztathatatlanul hullottak könnyeim, felültem a kempingágyon.
Ezután jöttem rá, szeptember 8-a van, Mária születésnapja, Kisboldogasszony ünnepe.
A sok munkában elfeledkeztem Őróla, de Ő nem feledkezett meg rólam. (folyt köv!)
