Mi végett élünk itt a földön?
Isten, aki maga a végtelen lét és legfőbb jellemzője a Szeretet, nem lenne tökéletes, ha mindezt csak saját maga élvezné. Teremtő szeretete létrehozta a teremtett világot, saját tökéletességének lenyomatát, az ő végtelen bölcsességének egy véges megjelenési formáját.
Ám a tökéletes szeretet szellemében kellett valaki, aki hozzá hasonlóan élvezni tudja mindezt. Valaki, aki saját képmásaként, értelemmel és szabad akarattal felruházva, a saját fejlődése folyamán megérti és lépésről lépésre megismeri a tökéletességet. A világban megnyilvánuló szabályok felismerése, az újabb és újabb tudományos kutatások eredményei, a számunkra ismeretlen törvényszerűségek felismerései, mind azt bizonyítják, hogy a világ, amiben élünk, tőlünk függetlenül is csodálatos, értékes és működőképes.
Ezzel a felismeréssel együtt vág belének a kérdés: Hogyan viszonyuljon ehhez az ember? Helyes-e, ha a „teremtés koronájának” érezve magát, csak önös érdekeit nézve használja ki, mindazt a csodát, amit felfedez, pillanatnyi haszonért elpusztítva a jövőt, megfosztva magát a kiteljesedés lehetőségétől. Vagy alázkodjon meg a természet ereje előtt és passzív szemlélőként bízza magát a környezetre? Egyik álláspont sem lenne helyes!
A helyes válaszért, nem kell messzire menni. A Biblia első könyve, a Teremtés könyve ad magyarázatot mindenre. Választ kapunk a teremtett világ logikájára, az ember szerepére és feladatára, az ember és Isten elszakíthatatlan kötelékére. Hálával tekinteni a Teremtő felé, felismerve, hogy a teremtett világban megnyilvánuló isteni tökéletességet élvezni felelősséggel jár, a teremtés fenntartásának és a teremtett világ megóvásának felelősségével.
Isten megteremtette és létben tartja a világot, de az „uralkodási parancs” kimondja, hogy az embernek nagy feladata van, mert Isten bevonta őt a teremtésbe. Munkatársává tette őt, aki a szülői szeretettel folytatja a teremtés művét, és az uralkodó szeretetének felelősségével óvja a világot, így közvetítve Isten végtelen szeretetét.
Az ember szabad akarattal választhat jó vagy rossz között, de bárhogy is dönt, nem felejtheti el, hogy a legnagyobb érték, az élet maga.
Modern korunk teológusa, Teilhard de Chardin szerint az üdvtörténet, az emberi fejlődés folyamata. Az emberé, aki összegzi az egész teremtett világot, nem lehet más célja, mint részesévé válni, beleolvadni a lét teljességébe, azaz üdvözülni. Eme szemlélettel közelítve a probléma felé, vajon most hol járunk mi emberek a fejlődésben? Milyen úton haladunk? Hova vezet ez az eszméletlenül gyors tudományos, technikai fejlődés, ami az utóbbi évszázadban beindult és lassan süvítve száguld az ismeretlenbe? És mikor követi ezt majd az emberiség lelki, szellemi fejlődése?
Itt az ideje, hogy ezek a kérdések szöget üssenek a fejünkben, feltéve magunknak a "hittanos" kérdést: mi végett élünk a világban, keresve a válaszokat és megoldásokat, hogy istenes és természettudatos életet válasszunk, hogy érett elhatározással Isten munkatársai kívánjunk lenni.
E gondolatsort II. János Pál pápa Centesimus annus című enciklikája pontosan leírja: „A természetes környezet eszetlen rombolása mögött antropológiai tévedés húzódik meg, amely – sajnos – nagyon elterjedt korunkban. Az ember, amikor felismeri, hogy munkája által képes átalakítani és bizonyos értelemben ’megteremteni’ a világot, elfelejti, hogy ezt a munkát mindig a teremtett dolgok eredeti isteni adományozása alapján végzi. Úgy gondolja, hogy önkényesen rendelkezhet a Földdel, mintha annak nem lenne előzetes jellemzője és rendeltetése, amelyet az embernek tovább kell fejlesztenie, de azt nem hamisíthatja meg. Ahelyett, hogy Isten munkatársa lenne a teremtés művében, az ember Isten helyébe kíván lépni, és így kiprovokálja a természet lázadását, amelyet inkább leigázott, semmint kormányzott.”
Koltai Bea írása nyomán,
.jpg)
