(Melanie leírásának, folytatása)
Mély együttérzés ébredt bennem, szerettem volna az egész világnak beszélni erről az ismeretlen szeretetről, és minden halandó lelkébe belopni a legnagyobb együttérzést és hálát az Isten iránt, akinek nincs szüksége ránk, hogy az legyen, aki volt, aki van és aki mindörökké lesz; mégis milyen érthetetlen ez a szeretet az ember számára! Az Isten emberré lett, meg akart halni, igen, meghalni, hogy jobban belevésse lelkünkbe és értelmünkbe irántunk való "őrült" szeretetét! Ó, milyen szerencsétlen vagyok, hogy nincsenek szavaim annak a szeretetnek kifejezésére, mellyel a mi jó Megváltónk szeret bennünket. Másrészt milyen boldogság ennyire érezni azt, amit nem tudunk kifejezni!
Krisztus alakja néha élőnek tűnt, úgy függött a kereszten felemelt fejjel, nyitott szemmel, mint aki maga akarja, hogy ott legyen. Néha pedig beszélni látszott: mintha azt akarta volna mondani, hogy értünk függ a kereszten, mert szeret minket, mert szeretetébe akar vonni bennünket; s hogy ez a szeretet, mely számunkra mindig új, valójában ugyanaz, mint kezdetben, mint életének 33 éve idején, mint ma és ezután mindörökké.
A Szent Szűz szinte egész idő alatt sírt, amíg beszélt hozzám. Könnyei lassan gördültek le, egyik a másik után, egészen a térdéig, majd ott, mint ragyogó szikrák eltűntek.
Könnyei csillogtak és tele voltak szeretettel. Szerettem volna megvigasztalni, hogy ne sírjon tovább, de úgy látszott, mintha szüksége lenne arra, hogy megmutassa könnyeit és ezáltal jobban kimutassa szeretetét, melyről megfeledkeztek az emberek. Legszívesebben karjai közé vetettem volna magam így szólva: "Jó Anyám, ne sírj! Minden ember helyett akarlak szeretni!" De ő mintha ezt mondta volna: "Olyan sokan vannak, akik nem ismernek engem!"
Élet és halál közt vergődtem, látva egyrészt a nagy szeretetet és vágyakozást, hogy szeressék, másrészt a nagyfokú közönyt és hidegséget ... Ó Anyám, nagyon-nagyon szép, nagyon kedves jó Anyám, szeretlek teljes szívemből!
A mi szelíd Anyánk könnyei egyáltalán nem csökkentették fenségét, királynői és nagyasszonyi megjelenését. Ellenkezőleg! Ezáltal mintha megszépült volna, így még szeretetre méltóbb, szebb, hatalmasabb, anyaibb és vonzóbb lett. Szerettem volna felinni a könnyeit és szeretettől együttérző szívem majd kiugrott a helyéből. Milyen megrendítő látni egy síró anyát, egy ilyen anyát anélkül, hogy fájdalmát örömmé változtathatnám, vagy bármi módon is segíteni vagy vigasztalni tudnám! Ó Anyám, több vagy, mint jól Úgy alkotott meg az Isten, hogy minden elképzelhető kiváltsággal megajándékozott; benned szinte kimerítette mindenhatóságát; jó vagy, és magának az Istennek a jóságával vagy jó; Isten nagysága teljesedett ki, amikor megalkotta benned földi és égi mesterművét. (folyt.)